Kikapcsolom a gépet
Lementem a vízig. Huszonhét
éve egész más volt a part.
Csónakház állt itt, balra egy stég,
szemetes minden és kihalt.
Hova lettek a ferde fák mind?
A holtág bűze megcsap.
Hová a lomb, hová levél?
Vagy ezt is képzelem csak?
Áramló test, elszáradt évek
nem hulltak még színére.
Nedves hajunk indája lóg
az emlékezet szemébe.
Üres ház és gazos telek vár,
tiplik és repedések.
Minden, ami valaha tartott,
az elengedett végleg
Hol megálló volt régen,
kifordult tábla van.
A padon mindig ült egy
lófarkas hajléktalan.
Sárga szemével bámult,
eltévedt, rühös macska,
nézd, mondtuk, hogy hasonlít,
emlékszel?, Sandokanra.
Féltünk tőle, de aztán
megszoktuk, buszra várva
odaköszöntünk, dobtunk
valami pénzt a poharába.
Évekkel később láttam egyszer,
ha ugyan ő volt, a városban,
ősz aggastyán, fakó szemekkel:
mostanra ő is hol van?
Hányszor van az, hogy látni vélek
valakit, aki már halott,
hogy jön, és mire odaérek,
már csak egy idegen van ott,
sehol a részlet, csak az érzés,
szembenézni egy arccal,
aki hírt hoz az arcok folyamáról
egy emlékmásolattal.
Azt a profilt már létrehozták
egyszer: a kód levédve.
Aki elment, üzen naponta,
túléli virtuális lénye.
Kilencmillió fantomoldal
zümmög az éjszakában.
Most… árva énekem, mi vagy te
e hangok áramában?
Lementem a képet. Ezernyi
számozott emlék. Hol a felhő,
amelyben ott van, mint a mennyben,
együtt a múlt, jelen, jövendő,
egymásba folyva, tükröződve
arany pontként mindegyik élet?
Van ilyen felhő? Nem tudom.
Kikapcsolom a gépet.
(Megjelent az Alföld 2017/6-os számában)
Hozzászólások